• Pillanatnyi elmezavar

    Egy sötét mese őrületről, árulásról, véres csatákról, táltos paripákról és gyönyörű, kéjsóvár boszorkányokról.

    Megjelenés: 2013

    518 oldal

    Tovább
  • Újabb elmezavar

    A háború tovább folytatódik, a tét pedig még mindig nem más, mint a józan ész.

    Megjelenés: 2013

    466 oldal

    Tovább
  • Végső elmezavar

    A trilógia befejező része, melyben minden titokra fény derül.

    Megjelenés: 2016

    536 oldal

    Tovább

És itt a vége: Végső elmezavar




Az átlagos férfi még mindig annak a világnak a foglya, ahol minden másképp működik, és ahol bármi megtörténhet. Ezúttal megcsillan a végleges szabadulás lehetősége, kérdés azonban, hogy valóban szabadulni akar-e. A fantázia birodalmában most sem unalmas az élet. A herbáknak nevezett növénylények beilleszkedni próbálnak, és a gépesítés egyre inkább összefonódik a Hullám varázserejével. Mindeközben vérszomjas boszorkányok tűnnek fel a színen, akik uralmuk alá hajtják az összes útjukba kerülő várost, továbbá egy szörnyű ragály is terjed, ami válogatás nélkül tesz tébolyodottá mindenkit, akit elér.
A történet most is cselszövésekkel, csatákkal, bűbájjal és szerelemmel tarkított. A végső küzdelem megkezdődik, mind a belső, mind pedig a külső világban, és a férfinak döntenie kell, valójában hová is tartozik. A sötét mese a befejezéshez közeledik, ám kérdés, ki éli meg a finálét. Vagy egyáltalán lesz-e olyan, aki megéli…

Itt a folytatás: Újabb elmezavar




    Az átlagos férfi tovább keresi a kiutat abból a különös világból, melybe belecsöppent. Amint újra tudatára ébred, rájön, hogy hosszú ideje aludta álmát, és hogy mindeközben sok minden megváltozott. Régi baráti szétszéledtek, a hatalom új kezekbe került.

    Ahogyan ő, úgy tér vissza a végleg legyőzöttnek hitt Ménrót és Villő, és ha ez nem lenne elég, egy harmadik nagy erejű vetélytárs, Radakund is feltűnik a színen.

    Az első kötethez hasonlóan a sötét mese most is cselszövésekről, véres csatákról, bűbájról és szerelemről szól. A háború tovább folytatódik, a tét pedig még mindig nem más, mint a józan ész.


    Pillanatnyi elmezavar

    Ha szereted...

    ...a fantasy világokat
    ...a kardos-harcos-varázslós kalandokat
    ...a véres csatákat
    ...a különös, sosem látott teremtményeket
    ...a romantikát (egy csipetnyi erotikával fűszerezve)

    ...akkor a Pillanatnyi elmezavar-t imádni fogod !


    Egy átlagos férfi, egy átlagos napon elalszik a fürdőkádban és ezzel átlagos élete fenekestül fordul fel.

    Idővel rájön, hogy nem megszokott világa veszi körül. Ezt az új világot különös lények népesítik be, és sok olyan varázslatos jelenséget tapasztal, amiket eddig még elképzelni sem tudott. Ezek egyike az az erő, amit ő maga is képes életre hívni, és aminek segítségével szinte bármi megtehető.

    Kalandos események során a férfi kezdi kiismerni mindazt, ami körülveszi, de a hazajutás vágya továbbra is erősen él benne. Annak érdekében viszont, hogy egyszer visszakapja régi életét, kénytelen szembenézni azzal a két nagyhatalmú lénnyel, akik ezt a világot uralják...

    Ez a könyv egy sötét mese őrületről, árulásról, véres csatákról, táltos paripákról és gyönyörű, kéjsóvár boszorkányokról. Ajánljuk mindazoknak, akik szívesen merülnek el egy a valóságtól elrugaszkodott, magyar népmesei motívumok alapján megírt fantasztikus történetben.



    Könyvek és regények világa - Végső elmezavar


    Már nem is tudom, mikor vetettem bele magam ebbe a végtelennek tűnő agymenésbe, mit Gregus Gábor papírra vetett, ám úgy tűnik, a kaland a végéhez érkezett.

    Míg a Pillanatnyi elmezavar nagyon groteszknek és abszurdnak hatott számomra, az Újabb elmezavar alkalmával már könnyebben szippantott vissza a történet, de a Végső elmezavarra már szinte otthonosan éreztem magam ebben a fantasyvilágban.

    Elsősorban meg kell mondanom, hogy a harmadik kötet borítója az eddigi legjobb (lévén az előző kettőt egy picit szexistának éreztem a hölgyek megjelenítése miatt). A háttérben megbújó ajtó pedig már előrevetíti a kijáratot, a kaland befejezését.

    Mint azt már tudhatjuk, Domán az első kötetben belecsöppent egy fantasyvilágba, melyben különösnél különösebb lények vannak, mely tele van ellenségekkel, szövetségesekkel, harccal és csatákkal.

    A való világban szürke és nagyon egyszerű személyiségű Domán hirtelen megszerzi a Hullám képességet, lények törnek életére, vagy éppen akarják segíteni kalandjában. A hétköznapi férfiból a harmadik kötetre hős kerekedik.

    Ám a fantasyvilág, csaták és meselények hátterében megbújik maga a tény, hogy Dománnal valami baj van. Hogy a fantasyvilág tán nem is valós, csak a képzelete szüleménye, hogy valami betegség támadta meg az agyát, mely egy kitalált világot kreál. De vajon mi is bújik meg valóban Domán történetének hátterében?

    A cselekmények pörögnek tovább, már nem is lepődöm meg a groteszk és abszurd jelenetek olvasása közben, a harmadik kötetre már valóban minden előfordult ebben a mesevilágban, habár a harmadik kötetben valamiért nagyon előtérbe került pár népmesés momentum: a három ereklye, a Turul madár. Elcsépeltnek mondhatnám, ezek olyan momentumok, amikre semmi szüksége a trilógiának, de úgy éreztem, még Gregus Gábor saját karaktere, Domán is így érezte, mintha "beszólt" volna a saját teremtőjének/írójának, milyen elcsépelt dolgokat is kreál az agya. Érdekes paradoxon.

    Domán karakterén nagyon érezhetővé vált a harmadik kötetre a karakterfejlődés. Hogy a sok-sok elszenvedett dolog és kaland végére megkeményedett, a szerencsétlen fickóból egy harcos vált, aki már csak ki akarta deríteni az igazságot saját magáról és elméjéről.

    A regény történései tényleg hihetetlenül pörögtek, két nap alatt kiolvastam. Ha az első két rész cselekményvezetése gyors volt, akkor ezt nem is tudom, milyen szóval illessem. Folyton történt valami, folyton azt hittem, végre kiderül valami - hisz ezúttal ki-kitekintettünk a valóságba, majd vissza a fantasyvilágba - de mindig csalódnom kellett. Domán küszködése ebben a kötetben a legérzékelhetőbb, egyszerre akarja tudni a történteket és akarja, hogy továbbra is homály fedje őket, hisz már érzi a háttérben megbújó tragédiát.

    Még az utolsó oldalakon is pörög minden, már azt sem tudni, mi a valóság és mi nem az, hogy létezik-e egyáltalán "valóság" vagy csak a fantasyvilág? Mi következik a másikból és miért?

    Az igazság nagy leleplezése várható eredménnyel szolgált számomra, az író nagyon ügyesen megmagyarázott néhány dolgot az előző részekből, hogy mi miért és hogyan jelent meg Domán fejében. (Ám az ég színeire máig nem derült fény. "Miért lila az ég? Mert te annak akarod." Talán azt jelképezi, hogy minden úgy történik, ahogy Domán akarja?)

    Domán története és az egész trilógia teljesen más megvilágításba kerül a Végső elmezavar végére, mikor megtudjuk, mi is történt Dománnal. A groteszk, abszurd fantasyvilág, a mesés kalandok mind-mind elhomályosulnak és csak egy megtört férfi marad a végére. A mese elillan és egy tragédia marad csupán, mely egy feszült, lehangoló és végtelenül szomorú burkot von az egész trilógiára.

    Az első kötet végén azt írtam, azt akarom, hogy az első kötettel legyen is vége, hogy maradjuk tudatlanságban, mert így válik az egész történet elgondolkoztatóvá. Most már nem mondanám ezt. Ez a befejezés, bár tényleg nagyon szomorú, mégis méltó a trilógiához. Domán utolsó döntése és a kiút megad minden választ, de el is gondolkoztat: én vajon mennék vagy maradnék?


    Gregus Gábor: Végső elmezavar
    Értékelésem: Tetszett
    Borító: 5/5
    Kedvenc szereplő: -






    https://konyvek-regenyek-vilaga.blogspot.hu/2017/12/gregus-gabor-vegso-elmezavar.html











    Christine Blogja - Pillanatnyi elmezavar



    Köszönöm szépen Gregus Gábornak először is a türelmét, másodszor pedig azt, hogy megszavazta nekem a bizalmat, és elküldte könyvét, hogy felfedezhessem ezt a hétköznapinak egyáltalán nem mondható szürrealista világot, ami kibontakozott a regény lapjain.

    A borítóra pillantva kicsit megijedtem, és fújtam volna a visszavonulót, ha olyan nagyon feladós típus lennék. Szerencsére hamar visszatántorodtam olvasási szándékomhoz, csak egy-két nap kellett, hogy rábeszéljem magam a történetre. Meggyőző tudok lenni olykor. Na de tényleg basszus. Ez a külső sok mindenre jó, csak arra nem, hogy megszerettesse magát az emberrel. A borzalmas kivitelezés csak úgy sugározza magából a negatív energiát. Semmi eredetiség nincs az egészben. Srácok, ezen még lehetett volna dolgozni, nem keveset.


    Most, hogy így meghoztam a kedvet az olvasáshoz, kicsit a történetről is szólanék, ami azért nem volt olyan szörnyű, mint ahogy a külcsín sugallta. Sőt.


    Miközben faltam a betűket, gyakran eszembe jutott az Alice Csodaországban és az Óz, a nagy varázsló, mivel a Gábor által ábrázolt világ sokban hasonlít eme kettőéhez, mégsem mondanám másolásnak. A történet és a kitalált figurák egyediek, a konfliktusok szintén. Azon vettem észre magam, hogy élvezem ezt az utazást az elmezavar kellős közepébe.
    Az író a történet indulásakor egy teljesen hétköznapi élethelyzetet tár elénk, ami aztán hirtelen kifordul önmagából, és ahogyan a borító is sejtetni engedi, valami abszurd és félelmetes kel életre előttünk. Domán egy egyszerű polgár, egyszerű munkával, gondolatokkal és vágyakkal. A komával semmi baj sincs egy ideig, de aztán kezd furcsán viselkedni. Látási zavarai lesznek, képtelen elolvasni bármit is, és ha ez nem lenne elég, még egy ajtó is zaklatja, ami hirtelen bukkan fel a semmiből a lakásán. „Ekkor azonban Domán meglátott valamit a háta mögött a tükörben. Egy ajtó. Egy ajtó a háta mögött. Egy barna színű ajtó. Ami… teljességgel kizárt. Nagyjából egy évtizede lakik ebben a lakásban, ismeri minden négyzetcentiméterét. Ott… nincs ajtó. Sosem volt. Akkor ez most mi?”
    Kinyitni persze minden erőfeszítése ellenére sem sikerül.


    Az orvosok diagnózisa is aggasztja. „Egészségügyi problémára hivatkozva kivett egy hét szabadságot, bár tudta, hogy semmiféle orvosi irattal nem lesz képes igazolni ezt, hisz elvileg minden a legteljesebb rendben volt nála.” Na de hát ez mégsem igaz...
    Egyre több dolog mellé kerül kérdőjel az életében. Aztán találkozik egy nem hétköznapi orvossal, Dr. Menhronnal. Oké, ez a találkozás eleve elrendelt módon következik be (ahogy gyakran lenni szokott). Ő kínál megoldást számára: elküldi zarándokútra egy sámánhoz, aki – ígérete szerint – képes kigyógyítani betegségéből. És Domán szinte észre sem veszi, hogy átkerül egy olyan világba, ahol más törvények és más élőlények uralkodnak. Ahol saját valósága érvényét veszti. Az ajtó... a semmi közepén is rátalált... de már nem tartotta többé zárva magát...


    És Domán agya elkattan, amint összegezni készül „Tehát itt vannak a beszélő állatok, de vannak emberek is, illetve a kettő keverékei. Van mágia, vagyis Hullám… és nagyjából középkori állapotok.” Az ég pedig bíborszínű. És a róka mosolyog... Ezt feldolgozni azért nem semmi trauma lehet.


    Gregus Gábor írói stílusa nagyon megnyerő, hol komor, hol humoros, már-már ironikus; mindig az adott szituációhoz illően változik az előadásmód. A képi világ pedig fantasztikus, olyan élethűen, szemléletesen festi le nekünk azt az abszurd, szürreális világot, amin át végigkalauzol minket, hogy valóban magunk elé tudjuk képzelni például a napszemüvegben flangáló, kissé egoista bikát, Ketelt, aki adja a lazacsávó imidzset.
    És most érkeztünk el a kedvenc részemhez, a pszichológiához. Ez a történet ugyanis az elme megbomlásáról szól, egy olyan tudathasadásról, ami kényszerképzeteket idéz elő a főhősben, és belesodorja egy olyan világba, ami tulajdonképpen csak agyának rejtett zugaiban létezik. A Hullám ebben a világban létező varázserő, mely az agy segítségével lép működésbe, és a gondolatok erejét használja. Szinte semmi nem lehetetlen. És ez így igaz. A Hullám szimbolizálhatja a működő agyhullámokat is. Az ember sok mindenre képes a képzelet erejével. Ha gondolsz valamire, és azt igazán szeretnéd elérni, sikerrel jársz. Egy belső, rejtett erő munkál benned, ami felszínre tör. Az író nagyon jól mozgatja a szálakat, átépítve a valóságot egy kitalált fantasy birodalomba. Azt sugallja, ami itt lehetséges, az a realitásban is elérhető. A vágyakat is kivetíti, így válhat egy hétköznapi ember hőssé.


    Mindent megkapunk ebben az abszurd végtelen történetben, ami egy izgalmas fantasyhoz elengedhetetlen: van kaland, külső és belső ellentétek (Ménrót-Villő), mesebeli lények (gödrők, griffek sőt tükörfák is) küzdelem, szerelem, némi erotika, vér, humor, tanulság... befizetsz erre az útra?


    A karakterek ábrázolása is jól sikerült, tapasztalhatunk jellemfejlődést; Domán belső metamorfózisát végigkísérhetjük a regényen, aki önnön vágyainak megtestesítőjévé változik, persze nem tudatosan.


    Ami zavart olvasás közben, az a viszonylag sok elütés, szóismétlés, mintha nem ment volna át korrektúrázón a regény, mielőtt kikerült a nagyközönséghez. Érdemes lenne második kiadásra bocsátani, új külsővel, mert egy igazán remekül megírt történet, tele hátborzongató izgalommal.
    Csak így tovább! És mivel trilógiáról van szó... természetesen kíváncsi vagyok a folytatásra. :)

    BORÍTÓ: Azt hiszem, fentebb mindent elmondtam. Az abszurd világot ugyan előrevetíti valamennyire, de ezen kívül inkább csak elriaszt. Ezen sürgősen változtatni kell. 1 pont

    TÖRTÉNET: Egy izgalmas utazás a megbomlott elme belső zugaiba; pergős, humoros, kiszámíthatatlan. Igazi szórakozás, mely segítségül hívja az Alice Csodaországban képi világát. 5 pont

    KARAKTEREK: A főszereplő kissé lagymatag jelleme szépen alakul az események során, és a statisztaként szolgáló lények is tökéletesen fel lettek építve. 5 pont  



    https://christinefieldblogja.blogspot.hu/2017/12/gregus-gabor-pillanatnyi-elmezavar.html



    Andri Könyvmoly - Pillanatnyi elmezavar



    Zavarba ejtő borító és tartalom. A külcsín alapján valami teljesen más belbecsre asszociáltam. Eléggé eszement amúgy.
    Belbecs?
    Úgy indul mint egy megtörtént önéletrajzi rész, majd átcsap kedves mesébe, ami aztán vált némi szürrealista, horrorszerű rémálomba, ami néhol vicces, néhol kevésbé, néhol véres, néhol pedig ki tudja milyen.
    A könyv olvasása közben végig az járt az eszemben, hogy vajon az író mit ivott/szívott/szedett a mű megírása közben? Mert én is kérek!
    A cím tökéletesen lefedi a tartalmat.
    Néhol elvesztettem a fonalat. Néhol zavarba ejtett. Máskor jót szórakoztam, nevettem vagy rácsodálkoztam az emberi agy fantáziadússágára.
    Azt viszont ha megveszek sem tudom megmondani, hogy tetszett-e igazán vagy sem. Olyan köztes talán. Van ami igen, van ami kevésbé.
    A világ, világfelépítés, a "lények" nagyon klasszak és egyediek voltak. Igazán jó mese lett volna belőle (felnőtteknek)is, ha nincs benne vér és szex és egyebek.
    A párbeszédek kevésbé voltak tetszetősek. Az erőltetett szót használnám talán rá. Nem mindig, de sokszor úgy éreztem.
    Az elbeszélő részek megint okésak voltak. Kifejezőek.
    A karakterek izgalmasak és jól kitárgyaltak. Viszont annyian voltak, mint égen a csillag. Alaposan bele keveredtem, ki-kivel van, ha kihagytam egy nap olvasást. De legalább a létrehozott lények és a nevek fantáziadúsak voltak.
    Egy nagy kérdőjel maradta bennem a könyv végére.
    Értem, mit akart megírni az író. Miről szólt. De mégis maradt a kérdőjel. Biztos azt olvastam, amit?
    Vajon más is azt olvasta ki belőle mint én? Animák, emberek akik valami erő birtokában vannak, lényeg. Tiszta szimbolika.
    Ráadásul szerintem egy kis bújtatott társadalomkritika is egyben.
    Azt hiszem a jövőben még egyszer neki veselkedek ennek a műnek, mert elég komplex volt, egyszer nem elég.



    https://adrikonyvmoly.blogspot.hu/2017/09/gregus-gabor-pillanatnyi-elmezavar.html



    Angyali lecke - Pillanatnyi elmezavar


    Egyszerűen zseniális ez a könyv. Beteg, de zseniális. De hát, mint tudjuk a zseni és az őrült mindössze hajszálnyi különbségekkel rendelkezik.

    Engem nagyon megfogott a többsíkú történetjelentés. Egyszerre merültem az események láncolatában és voltam mindig tudatában annak, hogy ez mind csak képzelgés. De ahogy a történetben többször elhangzik: mit számít az, ha egyszer valóságosnak érzékeljük és élvezzük?

    Ahogy a főhős nagyon minimalistán leírt körülmények között belekerül a saját elméjébe, mondhatni foglya lesz, azt először nem is érzékeljük olyan élesen. Ahogy a főhős, mi is csak annyit élünk meg belőle, hogy valami nincs rendben. Nagyon finoman vezet minket a főhőssel együtt egy különös világba, hosszú előkészület és vándorlás után már mi is ki akarjuk nyitni azt a bizonyos ajtót. És milyen érdekes, hogy a bonyodalom egyszerűen az, hogy felbukkant egy ajtó és azt bizony ki kell nyitni.

    Még ezek után is tökéletesen vezet minket be ebbe a világba. Különös, hogy a szereplő alvásai, pihenései mintha engem is pihenésre, alvásra késztettek volna a történet megérésében. Mindig szusszantam egy kicsit, és könnyebben fogadtam azt, ami a következő ébredés után rám is várt.

    A történet maga szerintem párhuzamba vonható magával az olvasási élménnyel. Mert mi is nehezen lépünk át azon a bizonyos ajtón és odázzuk a pillanatot, de amikor már benn vagyunk, egyre jobban elmerülünk benne, majdhogynem már élvezzük, miközben folyamatosan tudni véljük, hogy csak olvasunk. Aztán eljön az a pont, amikor csökkennek a visszalévő lapok számai, tudjuk, hogy be kell fejeznünk, de még akarunk belőle, még tudni akarjuk ezt meg azt, a minket érdeklő kérdéseken maga a főhős, Domán is eltöpreng. Aztán be kell fejezni. Vissza kell térni a valóságba.

    Ami különösen tetszik a könyv fizikai változatán, az a borító. Nagy rákfenéje ez egy könyvnek, mert egy képnek számos információs rétege van, befolyásolja a képzeletünket a történetben. És engem például kifejezetten zavar, ha nem tükrözi a történetet a borító, vagy rosszul. Ez esetben tökéletesen megjeleníti a leírt karaktereket, Villőt és Ménrótot borító. A tekintetük, az öltözetük, minden egybe vág, és ez nekem nagyon tetszik. Szinte élveztem, ahogy a könyv végéig lehetett fejtegetni, hogy melyik része a borítónak, mire vonatkozik, mert van ami csak a legutolsó fejezetben jelenik meg. Egy dolog nem stimmelt, az ég nem narancssárga volt, hanem lila. Talán valami nyomdai hiba lehetett, vagy nem tudom, de ez az egy nem stimmelt csak. Illetve a fa sem pontosan. És érdekesség, hogy amikor befejeztem a könyvet látni kezdtem egy alakot kapaszkodni a fán. Talán nincs is ott, csak én vélem úgy, mert simán lehet, hogy csak úgy vetül az árnyék. Viszont ez a jelenség egybevág a történet mondandójával és élményével. Ha én azt látom, hogy ott van, és én ráadásul örülök annak, hogy felfedeztem a kis alakot, akkor kit érdekel, hogy más látja e, vagy hogy valóban ott van-e.

    Ami még fontosabb mondanivalója a történetnek, talán a legfontosabb, mégsem tolakodó és arcba mondó, nem idegesítő módon fel- fel bukkanó dolog, hogy mit jelent élni, milyen szerepeket veszünk fel a hétköznapi életben, hogy milyen egysíkúan élünk, pedig számos képességünket kiaknázhatnánk. És ezzel nem csak az a baj, hogy nem élünk teljes életet, hanem az, hogy kínozzuk és halomra gyilkoljuk a belső világunkat, hogy belülről a fejünkben halunk meg úgy, hogy nem is szembesülünk vele, vagy nem érdekel minket. A legmélyebb szinten örökké sínylődő tudatmegtestesülések értetik meg ezt leginkább velünk. Belül irtózatosan szenvedünk, ha nem engedünk teret és lehetőséget a belső világunknak és nem csak akkor kell elmerülnünk benne, amikor már baj van és meg kell menteni, hanem időnként el kéne. Azzal nem értek egyet, hogy van olyan ember, akinek jó a szürke rutin. Akiknek jó, azokat már bizonyára legyőzött vagy Villő, vagy Ménrót, vagy mindkettő, és már mindegy. Az biztos, hogy Domán világa sok esetben egyedi, de érdekes keveréke a már meglévő képzeletbeli lényeknek is. Például a megfelelő fehérlő, a nap- hold jelképek, a boszorkányok és vajákosok a magyar mondavilág elemei is sejtetik, de fellelhető (talán WOW játékból?) a már itt-ott elképzelt félig ember félig állat lények sokasága is. (Ez is visszanyúlik az ősi hiedelemvilágig, ami tök jó.)

    Összességében egy kissé horrorisztikus, sok esetben (számomra kissé nagymértékben) akciódús, de végig egy nagyon sorétű világot elénk táró, történetét és minket is jól vezető történetez olvashatunk, ami az első tétova lépésektől élvezhető, és a belső világban már-már olvastatja magát.

    Vannak- e hibái? Persze, hogy vannak. Szoktam mondani, hogy minden történetnek vannak hibái, csak van, ami elfeledteti, vagy elfedi a történet élvezete mögött. Ez a könyv számomra ilyen. Ritkán gondolkodtam el jelentéktelen apróságokon és akkor is olyanokon, ami a történet természetéből eredt, csak olyanon, amit az író szándékozott velem elgondolkodtatni.

    Ez számomra cseppet sem rontotta az olvasási élményt, de nem felejtettem el.

    1.) Hat darab elgépelést találtam a történetben. 517 oldalban én ezt képes vagyok megbocsátani.

    2.) Amit egy kicsit nehezebben emésztettem meg, hogy nem fejtette ki jobban a regény három nagy részének címadását, a tükör előtt, a tükör mögött és a tükör meghasad részeket (és hogy a három nagy rész nem jelenik meg a tartalomjegyzékben). Ezt azért tudom megbocsátani, mert volt egy jelenet, amit a történet, amit újra átgondolva úgy érzem, hogy megértettem, mondjuk úgy, hogy újabb jelentésére bukkantam és szeretem, ha ilyen kis kincseket találok a történetben, amit csak azok találhatnak meg, akik valóban foglalkoznak vele, nem csak átrágják magukat rajta, aztán visszadobják a könyvespolcra.

    3.) Domán annyira pipogya, hogy az már az életképtelen kategória. Idegesítő karakter, de sajnos pont ettől hiteles. Annyira a közember, akinek annyi önbizalma sincs, mint egy marék molylepkének, hogy az valami félelmetes. Ezt pont ezért tudom neki megbocsátani, mert annyira élethelyzet közeli sajnos. Sosem áll neki hősködni, mindig inkább kétszer elszámol tízig, félelemből cselekszik, vagy kerül ki dolgokat. És azért a történet végére látszott némi fejlődés, ami nem volt az a fellengzős elszállás de nem volt az a tutyi- mutyi sem, aki inkább arra fordítja az energiáit, hogy megmagyarázza magának, miért nem cselekszik.

    4.) A Hullám használata. Igen, ezt elsőre csodálatosnak gondoltam, a kreatív elme képzelőereje, az elképzelt dolgok materializálása, de aztán a végig úgy éreztem, hogy nem használja eléggé vagy jól, vagy kellően. Meg az, hogy ez utolsó csatában jut eszébe három aranykörte után, hogy lehet-e túladagolni a körtét, miközben előtte, edzések közben, felevett egy kiskertnyi adagot, kicsit túlzás volt. Meg értem, hogy tanulni kell a felhasznált energia és idő mennyiséget, de aránytalanul soknak éreztem a varázslást az elején és kevésnek a varázserő nem harcra használását a végén. De ez persze egyéni ízlés dolga, hogy ki mit kezdene a hullámenergia hatalmával, én tuti nem ezt tartottam volna fontosnak. És tény az is, hogy az ember egyenetlenül fejlődik, és amit nem ismer teljesen, azt ok nélkül is tartalékolja, ezért nem rontott az élményen összességében ez sem.

    Összességében elmondhatom, hogy 500 oldalnyi élményt kaptam, és nagyon kevés dologba tudok belekötni, úgyhogy egyik legjobb olvasmányaim egyikévé avanzsált a könyv. Kell egy kis ülepedés a következő előtt, már ami a gyomorforgató részeket illeti, mert az van benne. A szó szerinti vérfürdő. De mindenképpen meg fogom szeretni és el fogom olvasni a folytatást is. És ez is plusz pont, hogy szinte egyáltalán nem utal a következő regényre, nem akarja eladni, én így teljesnek és befejezettnek érzem, vagyis aki csak ezt az egyet olvassa is, az is elég, de aki még tovább akar merülni ebben a világban / és saját tudatának vizsgálatában, annak van rá még lehetősége, ami még egy plusz pont!

    Ja, és tényleg SZIGORÚAN CSAK FELNŐTTEKNEK!!! De tényleg!


    http://www.angyalilecke.hu/vilaglatas/mas-szemmel-kritikak/gregus-gabor-pillanatnyi-elmezavar-mas-szemmel/